Prológus

Az emberek mindennél jobban szeretik a nyugalmat. Nincs is jobb, mint reggelente, amikor épp semmi dolgod nincs leülni, és a kedvenc kakaódat, teádat, vagy kávédat szürcsölgetni miközben azzal foglalod el magad, amit a legjobban szeretsz.

Tudom, hiszen valaha én is megtehettem ezt. Manapság azonban ezek a pillanatok olyan ritkák, hogy szinte nem is léteznek. A kávémat sietve iszom meg reggelente, a könyveim pedig ahelyett, hogy a kezemben lennének, kénytelenek a polcon pihenni… nagyjából örökre, ami pedig megadta a napi ritmusomat, mára már a napjaim 60% -át teszi ki.

Mert ha volt egyetlen egy valami, amire minden reggel szakítottam időt, az az írás volt. Sosem mentem el anélkül suliba, vagy bárhova, hogy ne írtam volna minimum fél oldalt az aktuális történetembe, mert tudtam, ha ez kimarad, az egész napom összedől. Pontosan két éve még egyetlen sztorim sem volt publikus, azonban harmadéves középiskolásként olyan lehetőséget kaptam, amit képtelen voltam visszautasítani, így író lettem.

A suli elvégzése ugyanúgy ment, mint előtte, csupán az változott meg, hogy mire leérettségiztem, már volt egy úgynevezett szakmám a tanult mellett, és nem aggódtam a továbbtanulás miatt. Nem mentem egyetemre, inkább íróként éltem tovább. Albérletbe költöztem a belvárosba, hogy mégse legyek két városnyira a kiadótól, de valljuk be sok minden nem változtatott, így csak többször kell bejárnom.

Egyedül élek, mivel a napjaimat lefoglalja a munka, nem igazán van szabadidőm, de ez csak amiatt van, hogy az írást annak ellenére sem utáltam meg, hogy szinte kötelezővé tette a sok határidő. Szeretek egyedül lenni, ha pedig nagyon társaságra vágyom, hazamegyek pár napra, és meg van oldva a gond, így is teljesen jól érzem magam, még ha sok ember nem is ért egyet velem.

Függetlenül attól, hogy iszonyatosan sok időt töltök a gépem előtt, és az összes barátom, aki eddig volt egyetemista, és nem is Londonban, mozgalmas napjaim vannak, minden részlettel együtt. Általában háromféle lehetőségem van reggelente. Korán kelek, mert be kell mennem a kiadóhoz, vagy előző nap lusta voltam és többet kell írnom aznap, esetleg alhatok, ameddig akarok. Csakhogy én Karen Davis vagyok, és az esetek többségében elfelejtem kikapcsolni az ébresztőmet, így ha akarok, ha nem, felkelek 7:30-kor és esélyem sincs visszaaludni.

....

Bosszúsan nyomtam ki a telefonomat, és raktam vissza az éjjeliszekrényemre. Miért is ne. Fáradt vagyok, azonban ahogy lecsukom a szemem, egyszerűen elunom magam, és ez sajnos mindig így van, valahányszor feleslegesen kelek. Fejemet rázva kászálódok ki az ágyamból, és csoszogok a konyhába. Rutinosan kattintom fel a vízforralóm kapcsolóját, és várakozva ülök fel a pultra, miközben végignézek a lakáson, és az óriási rendetlenségen.

Ha kifogást akarnék keresni, azt mondanám, azért vannak szanaszét a könyvek, szótárak, füzetek, és azokból kitépkedett lapok, mert ez az alkotói folyamatom része, de az igazság az, hogy ennek maximum a fele igaz, mert borzasztóan rendetlen vagyok, és valahányszor rendet teszek, úgy elpakolom a dolgaimat, hogy nem találom őket soha. Tehát ésszerűen marad a rendetlenség, hogy mindig tudjam mit hova dobtam el.

Kattogás jelezte, hogy a kávémnak szánt víz felforrt, percek múlva pedig már a bögrémmel a kezemben tartok az íróasztalom felé. Bekapcsolom a laptopomat, közben pedig elszaladok a telefonomért és a fülhallgatómért, amik elengedhetetlenek a számomra.

Volt időm bőven. Hülye lettem volna nem kihasználni, tehát kivételesen az első kattintás nem az épp folyamatban lévő könyvem aktuális fejezetére esett, hanem egyenesen a Tumblr-re, hogy kikapcsolódjak. A képek sokaságából alig volt pár dolog, ami valaha ki tudott volna rángatni, főleg hogy semmit sem érzékeltem a külvilágból a fülemben üvöltő zene miatt, ami a telefonomról szólt. Ezzel csak egy baj volt. Ha befutott egy hívás, a zene leállt, az álomvilág szertefoszlott, mint a köd, nekem pedig félre kellett csúsztatnom a laptopomat, és felvenni a telefont.

- Igen? - szóltam bele cseppet sem jókedvűen.

- Karen. Szia! - Hát persze. Honnan hívnának ilyenkor, ha nem a kiadótól. - Remélem nem keltettelek fel, ne haragudj. De be kellene jönnöd, történt valami, amiről tudnod kéne.

- Nem közölhető telefonon? - sóhajtottam.

- Sajnálom Karen. Ilyen még sosem történt, azt az egész csapattal meg kell beszélnünk. 

- És ha még aludtam volna? - kötekedtem. 

- Te is tudod a választ. – Szem forgatva egyeztem bele, és csaptam le a telefont. Ennyit a pihenésről. Mehettem be a kiadóhoz. Mint minden nap.

A tömegközlekedés olyan dolog volt az életemben, amit mindig is imádtam. Gyerekkorom óta szerettem felülni a buszokra, és zenét hallgatva bámulni az elsuhanó tájat, London piros kis buszairól pedig még élvezhetőbb volt, a reggeli órákban. A buszsofőrök minden nap kedvesen köszöntenek, hiszen ismernek, már fél éve szinte ugyanakkor járok be, és ha olyan kedvem van, még el is beszélgetek velük.

Alig fél óra az  út, mire a megállómhoz érek, onnan pedig öt perc maximum a kiadó épülete. Hamar megteszem a rövid utat, az ajtón belépve pedig azonnal üdvözöl a portás, de ezúttal nem időzhetek sokáig, így csak intek és továbbszaladok.

- Miss Davis? - kérdezi valaki, mire a lift előtt pár lépéssel hátrafordulok. - Üdvözlöm, ugye maga is Mr. Ramsay -hez tart? 

- Nina, megkértelek már, hogy tegezz, könyörgöm, egykorúak vagyunk - nevettem fel. - Jössz velem? Igyekeznünk kell.

- Persze!

- Nem tudod miért hívott be? Nem árult el semmit, csak, hogy muszáj a teljes csapattal megbeszélni. Kezdek félni, hogy történt valami a könyvvel kapcsolatban, vagy ilyesmi - magyaráztam. De mire Nina bármit is válaszolhatott volna a lift ajtaja kinyílt, mi pedig már bent is voltunk az irodában, ahogy mindenki más is. 

- Karen! - kiáltotta Mr. Ramsay.

- Jó reggelt!

- Emberek! Figyelmet! - tapsolt kettőt, mire mindenki abbahagyta, amit épp csinált, egytől egyig elhallgattak, és minden figyelmüket a főnökre szegezték, de páran intettek nekem is. - Új helyzet állt elő Karen karrierjét illetően. Mint tudjuk nem a saját nevén ír, ezért nincsenek róla se fényképek, nincsenek személyes dedikálásai, sem találkozói, mint ismert írónak. Mindenki elfogatta, plusz érdekesség az imidzsében, hogy szinte anonym író, és eddig senkit sem zavart. Azonban tegnap este kaptam egy hívást. Egy fiatalember telefonált, azzal a céllal, hogy a nővére nagy álma megismerni téged. Először el akartam utasítani, mondván, hogy ezt nem tehetjük. Aztán előkerült, hogy a lány beteg, aminek részleteibe most nem mennék bele. 

- Lehet hazugság is - vágott közbe az egyik szerkesztő, aki a borítóimat tervezi. Mindvégig döbbenten hallgattam a történetet. Nem tudtam mit gondoljak a dologról, tanácstalanul bámultam magam elé.

- Pontosan. Amire gondoltam is, ezért nem mondtam még semmit a fiúnak. Karentől függ. Mivel az ő kérése volt, hogy álnévvel írhasson, amiért nem kezeli jól a szerepléseket, ezért a döntés nagy része az övé. 

- Én... fogalmam sincs, hogy mit mondjak. Óriási kockázatokkal járhat, és nem tudom, megérné e, hogy esetleg nyilvánosságra hozzák, ki vagyok. Én nagyon sajnálom a lányt, és tényleg megtenném. Csak ki tudja, mi lenne utána.

- Mi lenne, ha szavaznánk? Azért hívtam ide mindenkit, mert ha esetleg elvállaljuk, és olyan történik, amivel kitudódik Karen személye, akkor a ti munkátokban is változás lenne - beszélt a csapathoz.

- Jó, szavazzunk - bólintottam. 

- Tegye fel a kezét, aki nemet mond! - pár kéz a magasba lendült, én pedig igyekeztem összeszámolni, mielőtt Nina leinti őket. Négy ember a tízből. Elvesztettem... - Ezek szerint hatan támogatnák, hogy Karen találkozzon a lánnyal és a családjával. Akkor eldőlt. Megtartjuk a találkozót.

Nagyot sóhajtottam. Tehát a csoporton és a saját hozzátartózóimon kívül lesz még egy-két ember, aki ismerni fog. Ennyi idő után még a gondolata is rémisztő.

Mr. Ramsay mindenkit elküldött, csak Nina és én maradtam az irodájában a továbbiak megbeszélésére. Megkértem, hogy mondjon el mindent, amit a lányról tud, de a betegségén és a vezetéknevén kívül nem derült ki sok minden. Arra jutottunk, hogy az előkészületek beletelnek majd pár napba, először Nináék találkoznak velük, és szerződést is szeretnének a titoktartással kapcsolatban, és ha ezekbe beleegyeznek, akkor találkozom a lánnyal. Igazából jóval biztonságosabbnak éreztem így, és megjött a kedvem a dologhoz.

Felajánlották, hogy ha bent megvárom amíg végeznek egy megbeszéléssel, akkor itt lehetek, mikor visszahívják őket, én pedig túl kíváncsi voltam, hogy hazamenjek, tehát beleegyeztem azzal a feltétellel, ha adnak nekem valami olyan technikai eszközt, amin tudok írni. Természetesen készségesen teljesítették, én pedig a kapott laptoppal a kezemben kivonultam egy eldugottabb folyosóra, és a pendriveom segítségével elmerülhettem a legújabb könyvem tizenhatodik fejezetében.

Pár szó és hosszabb bambulások után rájöttem, hogy hiányzik az ihlet és hangulatbiztosító zene, de pont mikor kiválasztottam az előadót, megzavartak a munkámban.

- Segíthetek? - szólt valaki, mire én ijedten lekaptam a lábamat az előttem lévő fotelből, és az illetőre kaptam a fejem. Egy fiú állt előttem, talán pár évvel lehetett idősebb nálam.

- Ő... nem. És én? - tettem fel a nevetséges kérdést, de elképzelni sem tudtam miért van itt, vagy, hogy miben segíthetne.

- A helyzet az, hogy az én gépemet használod - nevetett fel, majd rámutatott a tetejére, és én azonnal a laptopra irányítottam a figyelmemet. Fekete matricákból volt kirakva egy név, miszerint ez Harry -é. Döbbenten néztem, a feliratot, mert bár tudtam, hogy valaki másét kaptam meg, nem figyeltem, és azt hittem talán valaki olyané, aki most nem igényli.

- Ne haragudj, én, azonnal visszaadom - dadogtam, miközben próbáltam a lehető leghamarabb elmenteni az új sorokat, és eltávolítani a pendriveomat. - Én csak... Mr. Ramsay -t várom, mert megbeszélésen van, és kértem egy gépet, hogy dolgozni tudjak, nem gondoltam volna, hogy olyat adnak, amit használna is valaki. Semmibe se nyúltam bele, én csak a Word-öt használtam, de azt sem a gépedről, n-ne haragudj!

- Hé, nincs semmi baj, én csak most jöttem be melózni, nem  hiszem, hogy tudta, hogy kellene. - Kedvesen mosolygott rám, én viszont nagyon szégyelltem magam, még ha nem is én vettem el a gépet. Lecsuktam, majd átnyújtottam neki, ő pedig megtartva kissé féloldalas mosolyát, átvette tőlem. - Ne remegj már - nevetett ki. - Tényleg nincs semmi baj.

- K-köszi... azt hiszem.

- Hogy hívnak? Láttalak már itt párszor, de ne haragudj, nem tudom ki vagy. – Na, igen. Még itt is csak a nagyon belső emberek tudják, hogy valójában én vagyok Anne Davis, a fiatal író. - Harry Bells.

Elfogadtam a felém nyújtott kezet, de csak egy szűkszavú választ kapott: - Karen. 

- Kareeen...? - tudtam, hogy azt várja, hogy eláruljam a vezetéknevemet, de nekem fogalmam sem volt, hogy mit csináljak. Vártam egy kicsit, hátha valaki esetleg kiment, bár ez egy kihalt folyosón eléggé esélytelennek bizonyult.

- Davis - sóhajtottam.

- Csak nem rokona vagy? Anne -nak? Még sosem láttam, nem tudom megállapítani. – Na, pont ettől féltem. Utálok hazudni, és nem is nagyon megy, próbálkozni viszont muszáj volt.

- Nem... nem is ismerem. - Arckifejezéséből tudtam, hogy elárultam magam azzal, hogy már a mondat elején elcsuklott a hangom.

- Szóval rokonok - mosolyodott el újra, én pedig hitetlenkedve megráztam a fejem, és felkaptam a táskámat a többi cuccommal együtt.

- Ja - motyogtam, és amilyen gyorsan csak tudtam, otthagytam. Örök hálám, amiért nem jött utánam, de nevetését még hallottam egyszer, mielőtt befordultam a folyosó végén, és megcéloztam Mr. Ramsay irodáját.